35 nap megpróbáltatásai: Merj elindulni, hogy aztán valahová megérkezhess!

Megfogalmazni is nehéz, talán lehetetlen is, mi az, ami az embert elindítja ezen az úton. Az El Camínó egy hosszú megpróbáltatás, amely átformál mindenkit, megtanítja látni az élet értékeit. Az elszánt zarándokokat átalakítja, nemcsak a hittel élő embereket, hanem azokat is, akik keresnek valamit, esetleg megválaszolatlan kérdéseikre választ, vagy önmagukat, akik kihívásra-, kalandra vágynak, vagy egyszerűen csak fizikai erejüket szeretnék kipróbálni.

Amikor az ember rálép erre az útra, elindul az erdei ösvény szakaszán, vagy épp az autóút mellett halad, azonnal egy „nagycsalád” tagja lesz. De miért indult el megyén egyik lokálpatriótája? Megtalálta-e azt, amit valójában keresett? Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie? Ezekre a kérdésekre kerestünk és kaptunk válaszokat Maszlik Zoltántól, aki 35 napon át több, mint 900 km-t gyalogolt.

– 2012-ig nem is hallottam az El Camínóról. Ekkor egy veseműtét után, a kórházi lábadozásom idején kaptam meg „El Camino-Az út ami hazavisz ” című könyvet. Elolvastam és azt gondoltam nekem erre az érzésre szükségem van. Eldöntöttem megcsinálom. Teltek a hónapok, valamiért mindig elodáztam az indulást. Aztán 2015-ben Budapesten, a Mesterségek ünnepén elmentem egy fafaragó mellett, megláttam, ahogy egy botot farag. Nagyon megtetszett. Kértem vésse bele a nevem. Akkor és ott eldőlt minden.

A világ minden pontjáról nekivágnak elszánt emberek, akik végigjárják a több száz kilométernyi távolságot. A legnehezebb időjárási- és terepviszonyok között, szélben, esőben, tűző napsütésben mennek.

– 2016. május 18-án kevés angol és még kevesebb német nyelvtudással elrepültem Saint Jean Pied de Portba. Vállamon a nehéz, 16 kg-os hátizsákkal elindultam. Volt abban sok felesleges dolog, pont úgy, mint a képzeletbeli hátizsákomban. Útravalóként kitől mit kapva vettem a botom és nekivágtam a hosszú, küzdelmes útnak. Fülemben ott zakatoltak a mondatok: „Ez nem neked való! Ezt úgy sem csinálod meg”.

Első nap késő este érkezett meg a kolostorba, ahol 400 társával együtt enni-, inni kapott, majd a sorszámozott fekhelyét is elfoglalhatta egy német-, egy olasz fiú, valamint egy német lány mellett. Szakadó esőben 27 km gyaloglás után este tudta nagy a baj. A térde nagyon fájt, lépni alig tudott. Az ismeretlen szobatárs azonnal segítségére sietett, kölcsönadta térvédőjét, amiben folytathatta az utat. Ezzel elkezdődött egy ismeretlen, valami más, valami hihetetlen. Az első megpróbáltatások után tudta a nehézségekben is mindig van valami, ami előbbre viheti. „Amikor azt mondod, hogy véletlenszerűen történik veled valami az életben, az soha nem véletlen. Mindennek oka van.„

– Nagyon jó emberekkel találkoztam. A harmadik napon hegynek felfelé, 1000 m-es szintkülönbséggel, 13 fokban birkóztam magammal, az érzéseimmel, a távval. Fáztam. Sokan mentek el mellettem, de volt, aki lemaradt. Egyben viszont hasonlítottak hozzám. Mindenki cipelte magával a súlyát, a terhét, a lelki problémáit, a fizikai nehézségeit.

Dühös volt, mert az első héten folyamatosan esett az eső. A térde lassan kezdett helyre jönni, de lélekben vívódott. Ekkor üzenete érkezett otthonról: „Attól, hogy aggódsz az eső ugyanúgy fog esni. Inkább örülj annak, hogy esik!” Mindezt végiggondolva rájött, valóban.

– Miért aggódom, miért dühöngök? Nem lesz jobb! Ekkor kezdtem megérteni a pozitív gondolkodás lényegét. Ha esik, legalább nem éget meg a nap. Vívódtam, küzdöttem a természeti erőkkel, a fizikai nehézségekkel. Úgy éreztem mintha minden ellenem dolgozna csak, hogy eltántorítson ettől az úttól.

1 hét kemény erőpróba után előjöttek a problémák. El kellett telnie egy kis időnek mire rájött, nem a hátizsákban lévő dolgok teszik nehézzé az utat, hanem amit az évek hosszú folyamán rakott a vállára és cipelte nap, mint nap. A gyerekkori neveltetés, a megfelelési kényszer és mindaz, ami azzá tette, akivé vált. Egyedül volt a nagyvilágban. Napokig nem szólt senkihez, volt olyan, amikor ok nélkül csak úgy kitört belőle a sírás. Nem tudta mi dolga az El Camínón, nem tudta mi dolga az életben.

– Volt, hogy nagyon elfáradtam, a 6 km meredek, köves út előtt megálltam erőt gyűjteni. Odarohant egy kutya és én megijedtem. Elkezdtem rohanni ki a meredeken. Megbotlottam egy kőben, amit felkaptam és magammal cipeltem. A hegy tetején álló kereszt elé dobtam és hangosan ordítottam: „Miért kell ezt nekem így megélnem?„ Hogy honnan gyűjtöttem ennyi erőt magamba? Nem tudom!

Az út során sok emberrel találkozott, köztük egy idős magyar doktornővel, aki nagy hátizsákot cipelt. Emelkedőn felfelé haladtak, amikor megkérdezte tőle, segíthet-e a hátizsákot a domb tetejére felvinni. Erre a doktornő így válaszolt: „Jaj Zoltán, ha segíteni akar, akkor csak maradjon itt mellettem, beszélgessen velem. Ez a zsák az enyém, ezt nem kell, hogy maga vigye, ez az én terhem.”

– Abban a pillanatban újra megértettem valamit. Miért akarom én az ő terhét átvenni? Az életben pont így működik minden. Segíts, ha tudsz, de mások gondjait, ne akard átvenni…

Pár emberből álló kis csapat verődött össze, akik esténként a szálláson találkoztak. Együtt ettek, beszélgettek. Mesélt mindenki önmagáról, hogy ki miért megy az úton, mire keresi a válasz, miért is hívta a Camíno. A napok múlásával kezdte azt érezni ő már felesleges köztük. Eldöntötte elköszön (magyarul, hogy ne értsék) és másnap reggel egyedül indul útnak. Így is tett.

– Azt gondoltam felesleges vagyok. Azon az estén megköszöntem az utazást, az együtt töltött estéket, élményeket. A kis csapat két tagja, akik közel álltak hozzám érezték hogy, valamire készülök. Másnap reggel utánam eredtek, beértek és kértek ne hagyjam el őket. Nekik szükségük van rám, arra, amit én tudok adni nekik. Valamit ismét tanultam az El Camínón. Ezek szerint bennem is van valami, amit lehet emberként szeretni, hogy rám is szüksége van valakinek. Már tudom, hogy nem kell mindenkinek megfelelnem, elég azoknak az embereknek, akiknek valamiért fontos vagyok és ők is azok nekem.

Az utazásnak ez a szakasza mentálisan nagyon megviselt. Napról napra jöttek elő az életem során összegyűjtött és meg nem oldott problémák. Ez még inkább megviselt, mint a fizikai nehézségek, fájdalmak.

Aztán valami történt. Már nem csak ment, hanem látott is az úton. Tudta élvezni az „utazást”. Nem volt, ami elvonja a figyelmét, így jobban elmélyedhetett gondolataiba. A fárasztó 35 napot úgy élte meg, mintha az életét kopírozta volna le. Nem élt meg dolgokat, csak megfelelni akart. Mindenkinek.

– Azt gondolom itt az ideje, hogy egy kicsit megálljak. Számot vessek, hogy mit, merre és hogyan tovább. Ekkor már éreztem dolgokat. Láttam a csodálatos tájat, éreztem az illatokat, örültem, hogy úton vagyok és annak, hogy pont itt vagyok. Megérkeztem. Mert a csoda velünk, bennünk van. Sose késő, mindig van lehetőség változásra.
Örömteli pillanat volt elérni a Santiagoi katedrálisig, amelyben Szent Jakab földi maradványai nyugszanak. A nagy út véget ért…

Közben rájöttem, hogy nem minden esetben a cél a fontos, hanem az, hogy úton legyek. Ahogy ezt Madách is megírta:„ A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.” Az út sok mindenben megváltoztatott. Az élet iskolája tovább folytatódik, még most is tanít, de már tudom, hogy a ma fontos, a tegnap már a múlt, ami megváltoztathatatlan és tanít, a holnap lehet, hogy lesz, de a holnap ma kezdődik. Ha valamit teszel, magadért tedd! Ha jól érzed magad a bőrödben, akkor szebbé tudod tenni mások életét is.

Miért volt jó mindez, miért indultam és hogy mi volt a cél valójában?

Maga az út! Mert az, hogy sikerült a távot teljesítenem, közel sem olyan fontos, mint az, amivé közben váltam, amíg célba értem. Érdekes és értékes emberekkel találkoztam, akiknek fontos mondanivalója volt számomra. Törékeny orvosnővel, aki fizikai határait feszegette és megtanított arra, hogy más terhét ne vegyem a vállamra. Az egyik német útitársam a régi zarándokok életét akarta kipróbálni, egy német lány a megpróbáltatásoktól várta kérdéseire a választ. Tőlük útravalóul azt kaptam, hogy nem kell mindenkinek megfelelnem. Elég csak azoknak, akik szeretnek. De volt olyan is, aki igazi kalandra számítva húzta fel a bakancsot. A magam részéről egy kis nyugalomra vágytam. Ez az út egyfajta számvetés volt, ami megmutatta a múltat, rávilágított a jövőre, miközben rájöttem ki is vagyok valójában és elgondolkodtatott azon: ha annak az életnek ami bennünk van csak egy kis részét éljük meg, akkor mi lesz a többi részével?

A mában és itt élünk. Minden ami ez előtt, vagy máshol volt elmúlt. Mit lehetne tenni azzal az idővel ami még előttünk van?  Kívánhatjuk azt nosztalgiázva, hogy újra ott álljunk az életünk azon pontján, ahonnan indultunk és teljesen más irányba menjünk, mint abba ami azzá tett minket akik vagyunk?

Hátra hagyunk magunkból valamit a szívünk egy darabját mikor eltávozunk valahonnan. Ott maradunk akkor is, ha elmegyünk, mindegy milyen rövid volt az idő, és vannak olyan dolgok bennünk, amiket csak akkor találunk meg, ha visszatérünk ugyan arra a helyre, ahol az életünk egy részét töltöttük…

N. Bartanusz Andrea

Fotók: beküldött fotók