Salgótarjánban adott exclusive interjút a Concrete Médiának a hírhedt német SS-tiszt, dr. Mengele egykori tolmácsa, Molek Emilné, Ági néni, aki mesélt nekünk többek között a gyerekkoráról, a rettegésről és arról, hogyan élte túl ezt a poklot.
-1931. szeptember 7-én születettem Sajópetriben. Édesapám Schwarz Miksa özvegyemberként vette feleségül édesanyámat, majd nem sokkal ezután agyvérzést kapott és meghalt. A Borsodi kis faluból Salgótarjánba kerültem Grünwald Dezső nagybátyámhoz, aki egy jól működő üzletet vezetett. Két gyermeke közül Lacikát két évesen elvesztették és Veronka is sokat betegeskedett. Jó ember révén gondomat viselte, taníttatott. Megtanultam németül, s talán ennek köszönhetem azt, hogy most itt vagyok.
A „zsidótörvények” már Salgótarjánban érték a tizenéves lányt, de ennek köszönhette, hogy édesanyja újra élete részévé vált. Hogy emlékszik vissza a vészkorszakra?
-13 éves voltam … Négy zsidó lánnyal együtt polgári iskolában tanultam. A sárga csillagot ruhánkon viseltük, amit az atlaszommal próbáltam eltakarni, mert a fiúk folyamatosan „zsidóztak”. Egy nap elkülönítettek bennünket és kipateroltak a bányalovaknak fenntartott istállóba. Értékeinket, pénzünket, ruháinkat és egy kevés élelmet hozhattuk magunkkal. Gólián pékmester ruhakosárban hordta a kenyeret, amit a kerítésen kívülről adhatott át. Édesanyám, aki ez idáig Miskolcon élt, megérkezett, így együtt raktak fel bennünket a marhavagonra, ami egyenesen Auschwiczba robogott velünk. Csendőrök és katonák felügyelték a transzportot.
Az út hosszú volt. A zsúfolásig megtelt marhavagonokban bűz terjengett. A gyerekek sírtak. Senki nem tudta hová mennek, és milyen sorsot szán nekik a jövő. Érkezésük után hogy alakult sorsuk?
-Meztelenre vetkőztettek bennünket. Felsorakoztunk, értékeinket elvették, majd hosszú sorokban vártuk a kopaszra borotválást, szőrtelenítést. Aztán sok emberre emlékszem egy hatalmas téren. A szelektálást a halál orvosaként ismert Mengele doktor végezte. Körbenézett és megkérdezte ki tud németül. Én boldogan nyújtottam fel a kezem, már – már kiabálva mondtam, hogy „Ich bin”. Mindenki megszeppenve állt körülöttem. Kisvártatva jött a válasz. „Kom herr!” Odafutottam … édesanyám utánam. Németül köszöntem, de mielőtt megérinthettem volna a kezét, pálcájával odébb tolt. Megkérdezte hány éves vagyok? Alig voltam 13, de azt mondtam, hogy 16. Végül a jó oldalra kerültünk, életben maradtunk. Megkaptuk a csíkos ruhát és azt a bizonyos azonosítót. Ettől a pillanattól fogva nem volt nevünk, csak számunk. Engem a 1454-sorszámmal tartottak nyilván. Sokan nem voltak ilyen szerencsések. A betegeket, a munkaképteleneket, időseket és a gyerekek nagy részét levetkőztették, és a zsidókból álló sonderkommando tagjai a „fürdőbe” kísérték. Őket soha többet nem láttuk, eltűntek a nagykapu mögött.
Kies táj, fából épített barakkok, melynek hideg padlóján egymás görbéjébe feküdtek az emberek. Esőzéskor az agyagos sárga föld járhatatlanná vált, ezért az alföldi szerű papucsot dróttal erősítették a lábukhoz.
A barakkoktól pár méterre voltak kialakítva a latrinák, két szélén „y” alakú bot, amibe egy hosszú fadarabot helyeztek. Ez volt a kapaszkodónk, amikor a szükségleteinket végeztük. Zsidó férfiak három naponta jöttek kitisztítani, ami abból állt, hogy kondérral kimeregették és elvitték. Emlékszem, volt, aki belecsúszott…
A sors fintora, hogy életét annak köszönhette, hogy azok nyelvét beszélte, akik társait a halálba küldték.
A későbbiek folyamán többször fordítottam dr. Auschwicznak, aki a női tábor orvosa volt. Nem beszélt sokat, legtöbbször a botjával integetett. Nem nézett rám, csak írta, amit mondtam. Az sem volt sok: „vedd le a ruhádat, tedd fel a kezed, hány éves vagy”. A némákat, a süketeket, a mozgássérülteket, az ikreket és a terheseket életben tartatta, hogy később kísérleteket végezhessen rajtuk. A kórházszektor falai mögött folytak a véget nem érő vizsgálatok.
A látszólag harmonikus külső borzalmas valóságot takaró felszín volt. Milyennek látta a halál angyalát?
-Gonosznak és gyönyörűnek egyszerre, olyan volt, mint egy filmszínész. Encián kék szem és ébenfekete haj. Ha az ember ránézett olvasott a tekintetéből. De kiolvasni sose tudtam az igazságot. Orvos vagy gyilkos? Kutató vagy kínzó?
Az egyik reggeli sorakozónál édesanyjával a drezdai munkatáborba induló transzportba álltak be. Így kerültek ki a haláltáborból és kerültek be a náci hadiipar rabszolgái közé. Hogyan köszöntött be ismét életükbe a szabadság?
-Drezdába szállítottak bennünket, egy hadigyárban esztergályosként dolgoztunk. Hat hónap után megjelentek a repülőgépek, szórólapok hulltak a magasból. A cetliken az állt: „a háborúnak vége, ne féljetek”. Így tudtuk meg, hogy felszabadultunk. 1945. tavaszát jegyeztük, amikor a náci hadsereg megadta magát a szövetségesek előtt. Elindultunk. Mindenki amerre látott. Mi édesanyámmal és a Pubi becenévre hallgató 16 éves fiúval egy élelemmel teli elhagyatott házban húztuk meg magunkat pár hétig. A németek, akik ott laktak elmenekültek. Olyan gyengék voltunk, hogy nem mertünk nekiindulni a hosszú útnak. Ahogy egy kicsit megerősödtünk vonatra ültünk és pár nap múlva újra hazai földet érinthettünk. Budapesten, az állomáson vártak ránk az itthon maradt zsidók, azok, akik elkerülték a deportálást. Salgótarjánba egy hathetes kórházi kezelés után térhettünk haza.
A régi és borzalmas emlékeket hátra hagyva új életet kezdtünk. Elvégeztem a polgári iskolát, majd 17 évesen férjhez mentem Molek Emilhez.
Házasságukból két fiúgyermek született. Hosszú ideig dolgoztam a Vendéglátó Vállalatnál, majd 1985-ben megnyitottam Carpigiani fagylaltozómat. Szeretett édesanyámat élete végéig gondoztam, 99 évesen karjaim közt halt meg.
Ennyi év távlatából is frissek az emlékei. Úgy mesélt egy, egy pillanatról, mintha csak tegnap történt volna. Kitörölhetetlen, a világnak soha nem szabad elfelejtenie, hogy milyen az, ha ember embernek farkasa.
-Egyszer visszatértem Lengyelországba, Auschwitzba, de csak a kapuig jutottam. Több lépést képtelen voltam megtenni az emlékeiben feltoluló borzalmak miatt. Nem is próbálkoztam soha többet.
N. Bartanusz Andrea
