A salgótarjáni József Attila Művelődési Központban mutatták be dr. Beer Miklós, ny. váci megyéspüspök Egybeszerettél minket című könyvét hétfőn, ami hatalmas sikert aratott. A könyvet Réti József szerkesztette. Végig kísérve püspök úr életútját, a régi tanítványok, barátok visszaemlékezéseit gyűjtötte össze, akikkel találkozott diákként Vácott, káplánként Kőbányán és, plébánosként Márianosztrán, a két évtizedes pilismaróti – dömösi papsága alatt, később Esztergomban, majd váci püspöki szolgálata idején. Felidéztek történeteket, találkozásokat, kedves személyeket, akik nyomot hagytak az életében.
A meghitt és tartalmas beszélgetést püspök úr életéről és munkásságáról Varga András esperes vezette és méltatta is a könyvet.
Miért választották ezt a könyv címének?
1997- ben helyeztek át Pilismarótról Esztergomba, ahol 21 évig voltam plébános. Megérkeztem az Esztergomi belvárosi plébániára és azt gondoltam, hogy majd ez lesz utolsó papi szolgálati helyem, majd innen megyek nyugdíjba. 1999-be kineveztek az Esztergomi Teológia igazgatójának, rektorának. Két év után, amikor elbúcsúztam a plébániáról az egyháztanács elnöke búcsúzott tőlem az egyházközség nevében és ennyit mondott: „Plébános úr! Köszönjük, hogy egybe szerettél minket.,, A nyomaték kedvéért kaptam tőlük egy Csepel biciklit, hogy ezzel közlekedjek Esztergomban. Azóta eltelt sok év, de azt hiszem, hogy a mondat egész életem mottója is lehet. Ezért voltam pap, hogy ahol voltam, egybe szeressem az embereket.
A 80. születésnapomra meglepetést készítettek nekem az egykori tanítványaim, barátaim. Sokan megfogalmaztak és leírtak emlékeket, majd kedves barátom, Réti József egybeszerkesztette és címet keresett. Ismervén ezt az esztergomi történetemet megkérdezte, hogy mi lenne, ha ez a mondat lenne a könyv címe?
A korábbi könyvekben püspök atyát megkérdezték egyes témákról és azzal kapcsolatosan szívében, lelkében megfogalmazott gondolatokat írták le. Ebben pedig vall a gyermekkoráról, és arról is, hogy hogy alakult ki benne az élethivatása, mi volt az első Isten-élménye, kitől hallott először Istenről. Hogy állt össze ez a könyv?
Szinte észre sem vettem, hogy engem a Jóisten papnak szánt. Gyerekkoromtól kezdve összeadódtak az élmények. Első Isten–élményem egy gyerekkori karácsony volt. 6 éves lehettem, nagymamával ültünk a konyhában, amikor édesanyám mondta, hogy „gyertek gyorsan, megjött a Jézuska”. Nagy izgalommal rohantam be a szobába, ott volt a feldíszített karácsonyfa, és emlékszem, hogy nyitva volt az ablak. Még remegett egy kicsit a függöny. Akkor és ott meg voltam győződve arról, hogy az angyal ott jött be és ott hozta be a karácsonyfát. Egy gyerekes elképzelés, egy gyerekes vízió, látomás volt, de az első érzés, hogy Jóistennel kapcsolatom van.
Most az anyai nagymamára gondolok, akivel a legtöbb időt töltöttem kisgyerekként, aki imádkozni tanított. Egy drága, aranyos, törékeny asszony volt, nagy hittel. Tőle tanultam az első imádságokat, ő vitt a templomba. Egy történet sejlik fel bennem. A zebegényi templomba mentünk imádkozni és a mise után odamentünk a Szent Antal szoborhoz. A nagymama ott is imádkozott, én mellette álltam és körülnéztem. Mindent észrevettem és József Attila nyomán, szabadon mondom, hogy akkor még őszinte ember voltam és megszólaltam. „Szent Antal adjál nekünk is kenyeret – ott volt a kezében a kenyér-, mert nekünk nincs otthon”. Akkor nagymama csendre intett. Amikor haza értünk a kapu kilincsén ott volt egy fél kiló kenyér.
Édesapám meghalt a háborúban, őt nem ismerhettem. Viszont hűen él bennem keresztapám emléke, akit sokat szoktam emlegetni. Miután hazajött a hadifogságból, ő komolyan vette a keresztapai ígéretét és a saját családja mellett velem is törődött. Ő volt az a férfi apakép, aki nagy hatással volt rám, és ő is mélyen hívő emberként élt. Tőle kaptam örökségül a cserkészet gondolatát, élményét, indítását.
De gyerekkorom meghatározó személye volt az a zebegényi plébános, aki mellett 10 évig ministráltam. Az ő személyisége, az ő hiteles, nagyon puritán élete nagy hatással volt rám. Amikor érettségire készültem, vele beszéltem meg, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy jelentkezzek a szemináriumra?
De visszatérve a kérdésre azt tudom mondani, hogy az az Isten-élményem, ami egyértelművé tette az elhatározásomat, a zebegényi kertünkben egy nyári este történt. Gyönyörűen lehetett látni a csillagokat. Felnéztem az égre, ami egy olyan békét, egy olyan megnyugvást adott, ami azóta is elkísér. Valaki figyel rám, valaki vigyáz rám, valakire rábízhatom az életem. Akármerre jártam, soha nem éreztem magam egyedül. Utólag értettem meg, hogy ezek nem véletlen dolgok voltak.
A felhők felett kék az ég. Sokszor hallhatjuk. De mit is jelent?
Otthon a családban halottam valakitől. Lehet, hogy vannak nehézségeink, gyengének érezzük magunkat, megoldatlan feladatok előtt állunk, de majd elmennek a felhők és megint kiragyog az ég. Ha visszagondolok az életemre, amikor csalódás ért, amikor kudarcok voltak, valami bántott, akkor mindig arra gondoltam, hogy a nehéz napok után mindig kiderült az ég. Esztergomban egyszer egy esős napon találkoztam egy doktor ismerőssel. Mondom, de csúnya idő van. Erre ő: „Atya ne mondjon már ilyet. Nem tudnánk igazán örülni a napsütésnek, ha mindig sütne a nap. Majd elmúlik az eső.” És ebben a mondásban tényleg benne van, hogy vegyük észre a szépet, a jót. Nekem megadatott az az ajándék, hogy észre tudtam és tudom venni a kizöldülő erdőt, a madarakat, a virágokat. Mind a mai napig megállok, hogy elcsodálkozzak, milyen csodálatos a világ.
Ezt a szemléletet próbálom a hozzám érkező fiataloknak is átadni. Az egyik bölcsesség, amit először meg kell tanulniuk, hogy két féle képen nézhetjük a világot. Vagy abban hiszünk, hogy semmi sem csoda, vagy abban hiszünk, hogy minden csoda. Ilyen egyszerű, hogy észrevesszük- e a csodákat, vagy pedig elmegyünk mellettük.
De elmesélek még egy aranyos történetet….
Naiv ember voltam egész életemben és még vagyok is. Ezt nem szégyellem. Amikor Márianosztrára kerültem már önálló plébánosként az akkori püspököm a megbízó-levél átadásakor azt mondta: ”Még nagyon fiatal vagy, én megbízom benned, de azért jobban örülnék, ha odamenne hozzád az édesanyád és vigyázna rád.” Így is történt, édesanyám hozzám költözött. Nem volt azért könnyű, mert ő is őszinte volt velem, és amikor néha-néha később értem haza egy családlátogatásról, így fogadott:”Te büdös kölyök, te hol voltál megint?”
Lassan, lassan érlelődött meg bennem a felelősség mások iránt. Édesanyám már akkor is idősebb korban volt, néha szeretett volna visszamenni a zebegényi házba, de a buszközlekedés nem volt igazán jónak mondható. Vettem hát egy kismotort, amire felültettem őt is és elindultunk. Aztán láttam, hogy ez már nem neki való. Gondoltam összegyűjtök egy Trabantra. A plébánosi fizetésem nem volt olyan rózsás, igaz megéltünk belőle ketten, de pénzt gyűjteni nem tudtam. Ekkor jött egy gondolat, hogy van még egy kis szabad időm a plébánia mellett, elmegyek hát a kőbányába dolgozni. Fogtam magam, elmentem az irodába és kérdeztem, hogy van e felvétel. Az igazgató úr meglepődve válaszolt:” Most éppen van bunkózó-pakoló állás.” Kérdeztem az micsoda? Kalapáccsal kellet szétzúzni a követ és feldobni a teherautóra. Zavarban volt, gondolkodott, hogy hogy tudna leszerelni. Hirtelen felcsillant a szeme és megkérdezte, hogy a püspöktől van- e erre engedélyem? Sajnos nem volt, így nem tudott felvenni.
Hogy folytatódott tovább az útja?
Hat évig voltam a márianosztrai plébánián, amikor áthelyeztek Pilismarótra. Elbúcsúztam a márianosztraiaktól. 1976.01.31-n, egy szombati napon miséztem ott utoljára. Ott volt az utódom is. Amikor bementem a sekrestyébe láttam, hogy a gyerekek gyorsan ledobják a ministrás ruhát és eltűnnek. Ez nagyon fájt. (elcsukló hangon mesél tovább- a szerző) Elindultam a Trabantommal szomorúan, végig mentem a falun és annak határában ott volt az összes gyerek összekapaszkodva keresztben az úton és azt mondták, hogy: „atya ne menj el!” Mindenki sejtheti, hogy ez milyen élmény volt. Megölelgettem őket és elindultam az úton.
Sok érdekes história után arra tért ki Varga András esperes, hogy hogy tervezte a nyugdíjas éveit?
Nyugdíjas évek….
Amikor négy évvel ezelőtt nyugdíjba mehettem, „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”, hogy mit fogok majd csinálni. Naiv módon azt hittem, hogy majd „ki nevet a végén”-t fogok játszani, vagy elolvasom azokat a könyveket, amikre eddig nem volt időm. De másképp alakult az életem. 2019 őszén megkerestek a Máltai Szeretetszolgálattól, létrehoztunk egy alapítványt és ezen keresztül egy programban veszünk részt. Itt, a közelben, Ságújfalun és Szalmatercsen. Ezt a karitatív szolgálatot vezetem.
Adódott minden. Soha nem kerestem új feladatot, de ha jött, igent mondtam rá.
Egy hosszú és gazdag életút állomásait ismerhettük meg a jól sikerült könyvbemutatón, amelyet kötetlen beszélgetés és dedikálás zárt.
NBA
